Mikor meg nagyon fiatal voltam, meg annal is fiatalabb mint amilyen most vagyok, annyira fiatal hogy csoda egyaltalan hogy foglakoztam ezzel, arra gondoltam hogy egyszer majd megoregszem. Es aztan ugy dontottem hogy nem fogok.
Ki is gondoltam hogyan teszem.
Az agyam mellett volt egy tukor, es minden reggel amikor visszaeveztem az ebrenletebe, minden ugyanolyan volt. Ugyanugy alltak a falevelek az ablakban, ugyanolyanok voltak a hangok, ugyanugy sutott a nap es ugyanolyan voltam en magam is. Es akkor rajottem, nem kell mast tennem, csak minden reggel megneznem magam, ellenorizni a simasagot es a fenyt az arcomon, mert az soha, egy ejszaka almai alatt nem fog elkopni.
Es gondoltam arra az emberre, aki mar valahol van, es valamit csinal, jon megy, buszon ul, almat eszik, vitatkozik valakivel, keres epp valamit egy taskaban, szamolja a lampaoszlopokat, es meg nem is sejt engem, de lehet hogy igen, es egyszer majd talalkozunk.
Hogy majd o elmondja nekem, hogy a szemem olyan, mint a tenger partjan szunnyado kovek, napmeleg szurke.. es sotetkek hideg hullam utan, hideg es mozdulatlan de benne bezarva evmillios lenyek eletenek emleke luktet, es hogy en.
A titok abban van, hogy minden reggel csinalni kell, renduletlenul, latod nalam mukodik 52 eve, azaz 20 805 napja fiatal vagyok es a szemem olyan mint a tenger partjan szunnyado kovek.
No comments:
Post a Comment